Mit ért volna a melengető tavaszi napsugár, a péterváradi várban tett hangulatos séta, a dunaparti lágy homokkal borított strand feltöltődést nyújtó látványa, a szombat esti felejthetetlen csevapozás, a háromszázötvenezres szerb nagyváros nyüzsgő éjszakai élete, a reggelire vásárolt friss burek íze, a szállodásunk kedves kávémeghívása, ha nincs a Vojvodina – PEAC meccs fordulata a második félidőben, mindez teljesen másként marad meg az emlékzetünkben…
Az első csatát alaposan elveszítette a PEAC-PÉCS, úgy, hogy az elején dühönghettünk a Radivoj Korac-ot védelmező és meccsben tartó játékvezetői ítéleteken (a Ligában csak a Final Four-ig tartották be azt a szabályt, hogy nem fúj azonos nemzetbeli sípmester hazája csapatának, de az elődöntőben két szerb játékvezető is dirigált, amúgy „profi” módon, hiszen a szünetre 8-9-ra hozták a faultarányt. Mégis sikerült kizökkenteni a mieinket saját játékukból, amikor kellett, „megsegítve” a belgrádi együttest egy-egy pécsi támadó hibával, vagy a másik oldalon le nem fújt nyilvánvaló szabálytalansággal). A második félidőben – már bírói segítség nélkül – egyértelművé tette a csatát a mieinket addig kétszer is legyőző Radivoj Korac, sokkal pontosabban dobtak, sokkal kevesebbet rontottak, és végül teljesen szétzilálták a PEAC-ot, amelynek túlzsúfolt, a játékosokat kilúgozó felkészülése is nagymértékben hozzájárult ehhez a vereséghez.
A híres-hangos Partizán-tábor távol maradt az Újvidéki Spens arénátől, így bár az első összecsapásnál többen foglaltak helyet a mintegy ezer nézőt befogadni képes aréna lelátóján (amelyet úgy lehet elképzelni egy igazi mai multifunkciós csarnok megtestesítőjeként, mint mondjuk az Árkád bevásárlóközpont belső részét), de nem kellett telt háztól tartania a rendezőknek. A meccs elmaradásától annál inkább, mert a hírek szerint a komoly pénzügyi gondokkal küzdő Vojvodina játékosai és szakvezetői az utolsó pillanatig arra számítottak, hogy pénzhez jutnak. Végül hiába, mégis sikerült valahogy rábeszélni őket arra, hogy kosárlabdázzanak. Nem is nyomták rosszul, nagy iramú, az elején teljesen nyílt, sokpontos összecsapást vívtak a Partizánnal, ám a végén alul maradtak a nagyobb tudással szemben.
Következett a fentiekben már egy-egy életképpel illusztrált tavaszi vasárnap öttől a bronzmeccs a pécsi lányok számára. Őszintén szólva elgondolni sem tudtam, mi okozhatna változást, fordulatot a lányainknál, mivel a lemerült elemeket nem lehetett egyetlen mozdulattal feltöltött új akksikra cserélni, így pedig félő volt, hogy egy kitartó ificsapat is megoldhatatlan feladatot jelent a fekete-fehéreknek, akik a Spens arénában olyan helyzetekben rontottak, amelyet máskor álmukból felkeltve is jól megoldanak…
Bosszankodni lehetett, haragudni nem igazán a produkció láttán, hiszen ötvenedik (!) tétmeccsére állt fel a pécsi együttes Újvidéken március első hétvégéjén, melyből az utolsó 5 nap negyedik, az utolsó 18 nap során a tizenegyedik tétmeccsen kellett megméretniük magukat. Összehasonlításként: az elmúlt évben bajnoki és kupabronzot szerző Pécs 2010 harmincöt meccset vívott október 2-től április 25-ig, Fűrész Diáéknak pedig most még jó két hónap visszavan a szezonból, amely ráadásul mindent (értsd: a végső helyezések) eldönt...
Alighanem a története legrosszabb első negyedét produkálta a PEAC-PÉCS a Vojvodina ellen, amely szintén nem élt meg könnyű órákat, hiszen az edzőjük nem is ült le a padra a már említett okok végett, viszont játékosaik, mint az ördögök, hengerelték le, futották szét, és dobták át az elején a fekete mezes pécsieket. A pécsi csapatért szorító, a meccset a helyszínen átélő zsurnalisztaként rémes volt átélni ezt a periódust, de legalább megtapasztaltuk, milyen odalent…
Mert ismét bebizonyosodott, hogy a legédesebb dolog a legnagyobb mélységekből történő felkapaszkodás! Adtak ugyan bíztató jeleket a pécsiek magukról már a második negyedben is, a második félidőt viszont ekkora hátrányból szinte tökéletesen kellett levezényelniük, ha fordítani akartak. Nem fértek már bele a gyűrű torkából mellé dobott ziccerek, kontrákkal végződő eladott labdák, pillanatnyi védekezési kihagyások végén beszedett triplák, elbambulások a lepattanó labdákért vívott harcban.
Hogy mi történt a szünetben a pécsi öltözőben, azt csak sejtjük, de az elemekre hullott gépezet elkezdett működni, a holtpontra érve kicserélődtek az elhasznált elemek, fellángolt az a tűz, amelyet látva még a rossz formát is meg tudja bocsátani a szurkoló, megdobbant az a szív, amiért újra és újra jegyet váltanak a kedvencek meccsére, mert ilyet másutt nem lehet átélni.
Rendkívül értékes bronzot ért ez a feltámadás, elsősorban azért, mert le tudták győzni önmagukat a PEAC-PÉCS játékosai, és ez a legnagyobb győzelem.
Ha sikerül megőrizni az amúgy rendkívül kellemes, napsütéses tavasz-eleji vajdasági hétvégén újból megtalált sikerreceptet, akkor lehet bizakodni abban, hogy nem ez volt ennek a csapatnak az utolsó fényes diadala.
Úgy kellett ez, mint egy falat kenyér – szaladt ki a sóhajtás Fűrész Dia szájából vasárnap este. A 79-74-es siker a pécsi együttes első érmét hozta egy rendkívül kellemes, napsütéses tavasz-eleji hétvégén, Zeljko Djokic szülővárosában.
