Hogyan értékelnéd néhány mondattal a nemrég záruló szezon egészét, ahol éremért játszottunk a bajnokságban és a kupában, és 10 meccset vívhattunk az Európa Kupában?
Az egész szezonunkat tekintve jónak értékelem. Hiányérzet persze mindig marad az emberben, de semmiképpen nem nevezném kudarcnak, hogy a bronzérmet végül nem sikerült megszerezni. Nagyon jó mérkőzéseket játszottunk, főleg hazai pályán, egy labdán múlott az, hogy még tovább jussunk az Európa Kupában és 0,4 másodpercnyire voltunk a bajnoki bronztól. Ezeket az eredményeket ugyan nem értük el, de összességében számomra inkább pozitív volt ez a szezon, mint negatív.
Miben láttad a legnagyobb előrelépést a csapat játékában az előző szezonhoz képest?
Idén erősebb volt a játékoskeretünk, mint az előzőekben, amikor két légióssal vágtunk neki a szezonnak. Nikola Dudásová ugyan tavaly februárban csatlakozott hozzánk, de a Covid miatt utána már egyszer sem tudtunk teljes csapattal játszani. Idén négy légióssal álltunk neki az idénynek, sokkal mélyebb kerettel dolgozhattunk, amire az Európa Kupa szereplésünk miatt szükség is volt, emiatt is tudtunk előre lépni. Néhány játékosunk egyénileg is tudott fejlődni, több olyan mérkőzést játszottunk, ahol azok is előrébb tudtak lépni, akiknek korábban nem jutott vezérszerep. Mindig elmondom, hogy ebben a csapatban nagyon kevés olyan játékos van, aki a korábbi pályafutása alatt húzóember kellett, hogy legyen és mérkőzéseket nyerjen. Idén volt a fiatalabbak között is olyan, aki nem csak egy-egy, hanem több mérkőzésen is vezéregyéniség tudott lenni, ez is azt mutatja, hogy fejlődtek, előrébb léptek.
Eltelt egy kis idő az utolsó meccsünk óta. Milyen érzések vannak benned az elveszített bronzérem után?
Azzal szeretném kezdeni, hogy maximális gratuláció a Diósgyőrnek nem csak a bronzéremhez, hanem az egész szezonjához. De számomra még mindig fájó, az a két utolsó játékvezetői ítélet Miskolcon, nagyon nem volt a helyén. Vagy az első esetnél néma a síp és akkor a másodiknál is, vagy ha az első szabálytalanságot befújják, akkor a másodikat is be kellett volna. Ennél már az is elviselhetőbb lett volna, ha ott abban a szituációban például Vorpahl bedobja a hárompontost, vagy Ty Marshall dobhat két büntetőt 0,4 mp-vel a vége előtt és ő mondjuk kihagyja… Nagyon nehéz feldolgozni, ami ott történt.
Így utólag, mit lehetett volna másképp tenni, hogy a mi csapatunk nyakába kerüljön az érem?
Kollégákkal beszéltük is az elveszített meccs után, hogy hiába nyertünk volna pluszban két-három meccset a szezon során, akkor is ugyanezt az utat jártuk volna be alapszakasz harmadikként. Ugyanúgy a Csata az ellenfél a négy közé jutásért és ugyanúgy a Szekszárddal elődöntőzünk. Ez az út most ugyanígy megvolt alapszakasz harmadikként, Miskolcon pedig számunkra egészen közel volt az érem. A csapatunk, amit védekezésben meg tudott tenni, azt az utolsó miskolci támadásnál megtette, ezért is volt borzasztó így elveszíteni azt a mérkőzést. Nyilván volt egy harmadik meccs is, de azt tudni kell, hogy a szekszárdi elődöntő után gyakorlatilag nem voltak csapatedzéseink. A második mérkőzésen, amikor itthon legyőztük a Szekszárdot, így utólag megpecsételte a sorsunkat, mert belesérültünk a harmadik mérkőzésbe. Szekszárdon Szücs Réka eltörte a kezét, Chelsea Nelson válla kifordult, Ty Marshall bokája megsérült, Ivana Brajkovic pedig már előtte két héttel sem edzett. Az utána következő két hétben jó, ha két rendes edzésünk volt, ennek fényében óriási csoda volt az, hogy négy tizedre voltunk a bronzéremtől. Megnyertük az első hazai bronzmeccset, idegenben fel tudtunk állni hátrányból is, de a harmadik mérkőzésen már bele is volt fizikálisan kódolva a csapatunkba, hogy edzés nélkül nem lehet három meccsen keresztül egy Diósgyőrt tartani, és mindez ki is jött az utolsón. Az edzéshiányból fakadóan sem taktikailag, sem fizikálisan nem tudtunk olyan állapotban lenni, hogy három mérkőzésen harcoljuk ki a bronzérmet. Az én szememben azonban a mi lányaink a bronzérmesek, abszolút megérdemlik ezt a „láthatlatlan” bronzérmet.
Tavasszal többször is nagy számú közönség előtt léptünk pályára a Lauberben, amire a koronavírus járvány kitörése óta nem volt példa. A tavalyi zárt kapus meccsek után hogyan éltétek meg ezt a folyamatot?
Nyilván a koronavírus járvány hatását minden sportágban erősen érezni lehetett. A közönség, ha van siker, kimegy a mérkőzésekre. Nekünk csupán két vereségünk volt hazai pályán, jó meccseket játszottunk, tudtunk a nemzetközi kupában is győzelmeket hozni, ez is lehetett az oka annak, hogy elkezdtek kijárni a nézők. Benne lehetett az is, hogy a férfi csapat nem úgy szerepelt idén, ahogy azt eltervezték a szezon elején, vagy ahogy elvárták volna a nézők. A pécsi kosárlabda szurkolók pedig mindig különösen ki vannak éhezve arra, hogy szerethessék a csapatot és hogy győzelmeket lássanak. Mindez a támogatás, ami a lelátóról érkezett, közrejátszott abban, hogy ennyi mérkőzést tudtunk nyerni és úgy érzem, hogy a lányok is közelebb kerültek a szurkolókhoz. A klubunk is nagyon jól dolgozott, mindent elkövettek azért, hogy a partner iskolákon keresztül minél több kisgyereket behozzanak a lelátókra és ők meg tudják szeretni ezt a csapatot. Ha pedig van siker, akkor kijönnek azok is, akik már két-három éve nem voltak meccsen. Jó dolog volt, hogy újra megteltek a lelátók és a lányok is láthatóan nagyon jól élték meg mindezt.
Két éve fogadtad el a felkérést az NKA Universitas PEAC vezetőedzői pozíciójára, miután hosszú évekig a férfi csapatnál dolgoztál. Milyen pozitívumokat éltél meg női csapat edzőjeként az elmúlt két évben, illetve változtál-e valamiben nagyobb mértékben?
Egyáltalán nem bántam meg, nekem nagyon jó volt, hogy elfogadtam akkor ezt a felkérést. Próbáltam ugyanazokat a dolgokat végigvinni, mint a fiú csapatoknál. Nekem az a legfontosabb, hogy kiszolgáljuk a szurkolókat és számomra nagyon fontos maga a klub. Egy játékos sem helyezheti magát előrébb a csapatnál, erre próbáltam mindig, minden csapatomnál figyelni. Nyilván ebből akadtak konfliktusok, amikor valaki nem azt a játékot hozta, ami a csapat érdeke, vagy éppen öncélú volt, akkor kellett konfrontálódnom velük. Azt gondolom, ha olyan nagy gondjaink lettek volna idén, akkor nem jutottunk volna négybe a kupában, nem álltunk volna egy labdára a bronzéremtől és lehet az Európa Kupában sem jutunk tovább a csoportból. Mindig mindenki nyerni akart, a légiósainkat pedig emberi oldal tekintetében is sikerült jól kiválasztani, ezek mind-mind nagyon fontosak egy csapat életében.
Pár nappal az idei bajnokság végét követően a negyedik helyen záró NKA UNIVERSITAS PEAC vezetőedzőjét, a minap 46. születésnapját ünneplő Csirke Ferencet kértük értékelésre. Szó esik a csapat fejlődéséről, arról a folyamatról, aminek a végén újra megteltek a lelátók, és választ kerestünk arra is, mit kellett volna másképp tenni, hogy meglegyen az érem és mi vezetett odáig, hogy elveszítettük hazai pályán az utolsó összecsapást.
