Kívülről úgy látszik, mintha erre a szezonra találtad volna meg igazán önmagadat a felnőtt csapat mellett.
Tény, hogy ez a harmadik évem. Az első év egy nagyon nagy hegy volt, amelyet meg kellett mászni. Egyrészt teljesen profi játékosok voltak a csapatban, Iványi, Fegyverneky, Bujdosó, Griffin, Quigley, másrészt Euroligát játszottunk, az utánpótlásból érkezve, „zöldfülűként” nehéz volt ezt a szintet megugrani, pláne Zseljko maximalizmusát ismerve. Utólag talán mondhatom, akkor úgy gondoltam, három hónap alatt bele fogok rázódni, de enyhe túlzással a szezon végére sem tudtam, mi van. Utaztunk jobbról balra, játszottuk sorra a meccseket, és csak azt éreztem, hogy egy mesevilágban vagyok, profi játékosokkal és egy olyan edzővel körülvéve, aki jóval nagyobb tudással rendelkezik, mint én. Az amúgy sem túl nagy önbizalmam gondolkodásra késztetett, hogy egyáltalán jó helyen járok-e. Tudtam, hogy türelmesnek kell lennem, hál’ Istennek ebben Zseljko és a lányok is maximálisan partnerek voltak. A tavalyi szezon már teljesen más volt; a játékosok közül sokan maradtak, egy másfajta személyes kapcsolat alakult ki, nem idegenként fogadtak. Nem tudom, Zseljko részéről mennyire volt tudatos döntés, de a felkészülés első 10-11 napját én vezettem, hálás lehetek érte, mert akkor éreztem, hogy talán ebben a szezonban nagyobb szerepem lesz. De valóban az idei szezon, a harmadik év az, amikor – ha azt nem is jelenteném ki, hogy megtaláltam önmagamat – stabilabban, nyugodtabban mozgok már ebben a közegben. Ehhez hozzájárul az is, hogy olyan játékosok vannak a keretben, akiket gyerekkoruk óta ismerek, vagy Horváth Lilla, akivel három éve együtt dolgozunk, Fűrész Dia, aki egy nagyon jó személyiség, segítőkész, jó csapatember. Czukor Tündének is edzője voltam gyerekkorában, Balla Dorkát, Szamosi Amadeát, Czirják Noémit és Csutorás Fannit szintén kiskoruk óta ismerem, más nexusban vagyunk. A két amerikai légiósunk is jó fej, nem nehéz velük jól kijönni. Idén Zseljko is több munkát, nagyobb szerepet szán nekem, bevon a döntésekbe is. Én sohasem voltam nagyon szociális típus, nem vagyok az, aki pillanatokon belül megtalálja a közös hangot mindenkivel, nem vagyok a társaság középpontja sem. Szeretek meghúzódva dolgozni, a magam útját járni. Az viszont nyilván nem baj, ha egy-ketten oldalról támogatnak ezen az úton. De tudom, hogy még van hová fejlődnöm.
Zseljko sokszor hangsúlyozza, hogy tandemben dolgoztok. Hogyan osztjátok fel a feladatköröket?
A feladatmegosztás nem sokat változott az évek során, bár természetesen az első évben Zseljko rengeteget vállalt magára, ő mint vezetőedző, én pedig mint újonc voltam jelen. A feladatköröm ugyanaz, de Zseljko egyre több dolgot átenged nekem. Mikor mérkőzésre készülünk, Zseljko ugyanúgy videózik, mint én. Mind a ketten nézzük, elemezzük az ellenfél játékát játékoskarakterekre lebontva, annyi a különbség, hogy én ebből egy anyagot készítek, amelyet a mérkőzés előtt megmutatunk a játékosoknak. Ez nagyon sok időt elvesz a nappalaimból és az éjszakáimból, de ez a feladatom, nagyon bízom benne, hogy ezzel jelentős terhet leveszek Zseljko válláról. Három fronton próbálunk helyt állni, az edzéseken is kicsit nagyobb szabadságot kapok a fiatal csapatunknál abban, hogyan foglalkozok Csutorással, Czirjákkal, a többiekkel. Az sem titok – és egyre jobb érzés – hogy Zseljko megkérdezi, mit gondolok, hogyan védjük mondjuk a szekszárdi Scsekicset. A csapattal közös videózás mindig úgy kezdődik, hogy felírjuk a papírra a játékosokat és azok jellemzőit, és az is jóleső érzés, mikor bejön Zseljko, és azt mondja, ez így korrekt. Akkor tudom, hogy jól dolgoztam. Persze meccs közben is szoktunk kommunikálni, de ott ő olyan felfokozott állapotban van, hogy nehéz vele beszélni. Mindig eltervezzük, hogy majd megbeszéljük az időkérések előtt, mit kellene csinálni, de erre sosincs idő, így ez már el is tűnt a terveim közül.
A Cegléd ellen most kétszer is kipróbálhattad a vezetőedzői szerepet. Milyen volt?
Nem volt ez vezetőedzői szerep, kényszer szülte beugró voltam. De nem tudom azt mondani, hogy rossz volt. Viszont az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mikor Zseljko az első technikait megkapta, tudtam, hogy azt a meccset nem ő fogja befejezni. Ezt lehetett érezni. Az, hogy a Cegléd ellen a Magyar Kupában én meccseltem, az pedig sajnos ennek a kiállításnak volt a következménye. Volt bennem izgalom, de azt sem mondhatom, hogy nem tudtam, mit fogok csinálni, kiket fogok cserélni. A hazai meccsen pedig hét perc volt vissza, és az ellenfél már 13 ponttal is vezetett, ott újoncként elég nehéz lett volna olyat húzni, ami a szisztémánkba illik, de bátor is, új is. Mert ha az új dolog nem sikerül, hülye vagy, ha viszont összejön, te vagy a megmentő. Próbáltam az időkérésben és a cserékben is azokat az elveket követni, amit egész eddig csináltunk. Egyetlen egy pici bökkenő volt: nyolc hármasból egyet be kellett volna dobni, vagy négyből két büntetőt berakni az utolsó percben, és egy faulttal kellett volna kevesebbet okoznunk, akkor megvan az a meccs. Ennyi lett volna a titok kulcsa. A kupameccsre egy meghatározott terv alapján mentünk, és azt mindenképpen el kell mondanom, hogy a lányok extrán játszottak. Nem nagyon kellett belenyúlni a meccsbe, bár nyilván nem volt mindegy, hogy kit kivel cserélek, vagy időkérésnél mit mondok. De jó érzés volt, hogy időkérésnél a szemükbe tudtam nézni, ők visszanéztek rám, és láttam rajtuk, hogy rendben van, most megyünk, és csináljuk, amit mondtál. Úgy gondolom, nem volt káosz a pályán. Ez a tizenöt pontos ceglédi győzelem annak köszönhető, hogy edzünk, mint az őrültek, és van szisztémánk. Ez a Magyar Kupában kijött, sajnos a bajnokin nem.
Az tény, hogy az Akadémia és az utánpótlás-nevelés a szívem csücske. Sosem tudom eldönteni magamban, hogy szeretnék-e egy élvonalbeli csapatnál vezetőedző lenni, vagy inkább szeretnék egy jó utánpótlásedző lenni. Nagyon élvezem az utánpótlás-nevelést az Akadémián, azt, ahogyan ott dolgozunk. Persze nyilván van rajtam egy nagy teher, mert ha eredménykényszer nincs is, de játékosnevelési kényszer van. És ez felelősséggel jár. Az egy nagyon jóleső dolog, hogy László így említ engem, de ennek van egy terhe is, amellyel néha nehéz együtt élni. Annál is inkább, mert fontos szerepem van a PEAC-nál is, amely nem csak időigényes, de mentálisan és fizikálisan is leszívja az embert. Az eredményesség az Akadémián nem csak a nyert meccseket jelenti, hanem a játékosnevelést is, ilyen módon kell eredményesnek lenni. Két fronton ilyen szinten helyt állni kemény feladat, forgácsolja is az embert. De nagyon jó látni, hogy fejlődnek a játékosaid, a te kezed munkája látszik rajtuk. Az U15-ös csapattal ez a második évem, azt a szisztémát próbálják játszani, amelyet gyakorolunk, és van a húsz főből elég sok olyan kislány, akiben nagyon bízom, hogy három-négy év múlva itt fognak játszani a PEAC csapatában. Remélem, hogy olyan perspektívát tudunk nekik nyújtani, hogy itt maradjanak Pécsett, ide járjanak középiskolába, egyetemre, és a mieink maradjanak, mikor már élvonalbeli csapatot kell választaniuk. 14-15 évesek, még gyerekek, de nagyon sokan vannak közöttük, akik már most tudatosan készülnek arra, hogy kosárlabdázók legyenek. Nagyon remélem, hogy abban, hogy ilyen tudatossá váltak, nekem is van szerepem. Bízom abban, hogy nem csak a saját korosztályukban tudnak majd versenyezni, hanem az NB I/B-ben, aztán a korosztályos válogatottakban, amely majd lehetővé teszi azt, hogy a mi élvonalbeli csapatunkban játszanak. Ha a mostani U15-ös csapatomból öt-hat év múlva több játékos itt fog játszani a PEAC-ban, és nem máshol, akkor úgy gondolom, teljes mértékben elégedett lehetek szakmailag és emberileg is, mert akkor nagyon szép munkát végeztem. Ha nem így lesz, akkor vagy én, vagy a gyerek, vagy valami más tényező hibázott a rendszerben, de ahogy most állnak a dolgok, biztos vagyok benne, hogy ebből a csapatból sokan fognak NB I-es szinten kosárlabdázni.
Az előző két Celgléd elleni találkozón kulcsszerepet kapó másodedzőnk egyszerre áll helyt a felnőtt csapatnál, és neveli a PEAC utánpótlását az Akadémián. Az újabb Cegléd-meccs előtt Imreh Ajtonnyal beszélgettünk.
