Unortodox edzéstechnika. Így is lehet nevezni a PEAC-PÉCS felkészülését a Magyar Kupa döntőjére. Ugyanis Zseljko Djokics akkor sem mond le az edzésről, ha azt az áram nélküli csarnokban, palánk nélkül kell megtartani a félhomályban. „A védekezést gyakoroltuk, és nem kaptunk egy gólt sem!” – nevet, de látszik, hogy számára valóban ismeretlen fogalom a lehetetlen. A lányok pedig követik őt a szürrealitásba, ahogy egész évben. Követték, mikor úgy szerződtek Pécsre, hogy nem volt biztos az A-csoportos indulás. Követték autóval akkor, mikor az alakuló klub első, újvidéki tornáján a múlttal kellett megküzdenie az új csapatnak, és a városban nem volt busz a pécsi női kosárcsapat számára. Követték eddig közel hatvan mérkőzésen, erőltetett menetben, néha megszakadva, néha a harakiri határán, egészen az Adria Liga bronzig.
Követték lehetetlen meccsidőpontokhoz és egy abszurd középszakaszhoz alkalmazkodva, ahol statisztika nélkül, egy szlovák kisváros tornatermében dőlt el a Pécs számára, hogy nem tarthatja meg pozícióját, amelyet a magyar csapatok ellen kivívott. „Nem elég az alapszakaszban és a rájátszásban kiharcolni egy helyezést, itt háromszor kell megküzdeni ugyanazért. Ilyennel még sosem találkoztam” – jegyzi meg Fűrész Dia, de ez is része ennek a szürreális szezonnak. Mint ahogy az is, hogy a legfiatalabbak junior döntőt játszanak a kupadöntő előtt, nem készülhetnek a PEAC-cal, öt nap alatt pedig ötször lépnek a pályára. De a szent őrület mindenkire hat, Andrea Barbour szíve szerint megszökne a kórházból, csak hogy játszhasson, Nagy-Bujdosó Nóra kupadöntőt szeretne játszani, miközben a négy közé kerülés is bravúr volt, Zseljko Djokics pedig mindent meg akar nyerni csapatával, amely még csak fél éve került fel a kosárlabda térképére. A győzelemhez pedig harcosság kell, fanatizmus és hit. Szent őrületben elhinni, hogy kosárpalánk nélkül is lehet kosárlabdázni. Majd a kupadöntőn elhozni Sopronból a palánkot is.