Futballistának indult, majd az USA Basketball is behívta

Briana Roberson, a PEAC-PÉCS új amerikai hátvéd-irányítója első európai szezonját kezdi meg Pécsett. A Los Angeles melletti kisvárosból induló 170 cm-s kisember friss diplomásként érkezett a Stanford Egyetemről.

- Valójában Fullertonban nőttem fel és van egy hét évvel idősebb bátyám – mutatja be a kezdeteket, rögtön hozzátéve, hogy milyen sokat köszönhet eddigi életében a nagyon összetartó családjának, szüleinek, akik Pécsre is elkísérték, és itt töltöttek Bri-vel pár napot. - Egy kisvárosi középiskolába jártam, majd a Stanford egyetemre kerültem. Először nem kosárlabdáztam, hanem futballoztam, ugyanazt a focit, játszottam, amit itt Európában. Ebben a sportban szereztem meg az alap gyorsaságomat, legalábbis ezt mondják rólam. Csak később, 14 évesen kezdtem el kosárlabdázni, de rögtön meg is szerettem ezt a játékot, ami azóta is nagy szerelem számomra.

- Hat évvel ezelőtt, 2011-ben behívót kaptál az USA korosztályos válogatottjába, amely a kontinensviadalra készült, amit végül ki kellett hagynod. Mit jelentett ez számodra?
- Maga az, hogy behívtak a válogatottba az óriási megtiszteltetés volt számomra. Így ennyi idő távlatából visszatekintve az maradt meg bennem, hogy mennyi mindenen mentem keresztül a dolog jó értelmében véve mindaddig, amíg a sérülésemből felépülve egészségesen vissza nem tértem a pályára. Rengeteg mindenre megtanított az élet abban az időszakban, de még pozitívabban tudtam visszatérni. Azt is elmondhatom, hogy az akkori sérülés már teljes egészében a múlté. Nem maradt meg belőle meg semmi más, csak az hogy mennyit erősödtem, amíg Isten segítségével talpra álltam. Az, hogy később a Stanford Egyetemre kerültem és ott kosárlabdázhattam, hasonlóan óriási dolog volt számomra, mint a válogatott behívója.

- Mire vagy a legbüszkébb, mire emlékszel vissza a legszívesebben a kitűnő hírnévnek örvendő egyetemen eltöltött éveidből?
- Nagyon szép helyen, barátságos környezetben voltam, ami rengeteget segített a kosárlabdázóvá válásomban. A sportpályafutásomban nagyon sokat tudtam tanulni a csapattársaimtól, akik emberileg is a legjobbak közé tartoztak. Nehéz konkrét dolgot kiemelni, de most ahogy visszagondolok az Egyetem legszebb lapjaira kívánkozó sikerként éltük meg, amikor legyőztük a Connecticut gárdáját. Akkor voltam első éves a Stanfordon és a Connecticut már nagyon régen talált legyőzőre. Mi meg tudtuk szakítani ezt a sorozatot, ami szenzáció számba ment. Újoncként nem csak hogy pályára tudtam kerülni, de a pontszerzők közé is feliratkoztam, talán 7 pontot szereztem. Mondanom sem kell, hogy mennyi szép emlék fűz oda, ahol két alkalommal is Final Fourt játszottunk az NCAA-ben.

- És a Stanford falai között, kosárlabda vonatkozáson túl mi adott számodra a legtöbbet?
- Talán az az egyetemi miliő, ami az egész intézményt jellemezte, és amit valahogy úgy tudnék összefoglalni, ahogyan az emberek kommunikációjának javítása érdekében valamennyi fellelhető információt beépítettünk a mindennapokba.
   
- Mit tudtál Magyarországról mielőtt ide érkeztél?
- Nem sokat. Abszolút nem sokat… Hallottam már Budapestről, a magyar főváros szépségéről. Amikor megkeresett a PEAC-PÉCS, akkor kezdtem kicsit utánanézni a városnak. Megtudtam, hogy népszerű, a turisták szemében is ismert város Pécs, csak jó dolgokat találtam az internetes keresések közben és biztos voltam abban, hogy jó döntést hoztam, amikor ide igazoltam. Más európai országból is kerestek, de amikor megérkezett a PEAC-PÉCS ajánlata, úgy éreztem ez az igazi számomra.

- Első európai éve után milyen hosszú távú terveid, céljaid, fogalmazódhatnak meg?
- Számomra már az is Isten ajándéka, hogy profi kosárlabdázóként lehetek itt. Fel akarom mérni magam, hogy milyen messzire juthatok el a kosárlabda karrieremben ezen a kontinensen, és ha valamely megmérettetésben első helyet fogunk elérni számomra az lesz a legigazibb beteljesülés. Nagyszerű lenne ezt mindjárt az első európai évemben megtapasztalni.

- Milyenek az első pécsi benyomásaid?
- Túl sok időm eddig még nem volt arra, hogy mélyebben megismerjem ezt a várost, de amikor bekeveredtem a belvárosba, láttam a történelmi emlékeket, a szép régi épületeket, ezek roppant módon tetszenek. Mivel még nem ismertem milyen a profi kosárlabdázás világa, tartottam kicsit a közegtől, az új élethelyzettől, de ez nem tartott sokáig. Nagyon kellemesen fogadtak és a csapattársaim, és az emberek is nagyon kedvesek velem, ami roppant jól esik. El kell mondjam, az edzőnk filozófiája, és mindaz a stílus, ahogyan a tréningeket vezeti nagyon szimpatikus. Tudom, hogy ő sincs még itt régóta, de mégis kirajzolódik a sajátos stílusa. A legnagyobb erőfeszítést követeli mindenkitől az edzéseken és én azt vallom, hogy ez elengedhetetlen ahhoz, hogy minél jobb eredményeket tudjunk elérni.