Simon Zsófia a napokban búcsúzik az élsporttól, és fejezi be végleg a profi kosárlabdázói karrierjét. Ezzel a magyar női kosárlabda egyik olyan „utolsó mohikánja” vonul vissza, aki mentalitásával, a játék iránti alázatával, szenvedélyével és maximalizmusával példaképe lehet sokaknak.
Nehéz volt meghoznod azt a döntést, hogy most jött el a vége?
Igen. A versenyszellem bennem mindig azt mondatja, hogy csak még egy évet, de amit a szívemben már régóta tudtam, azt az eszemnek elég sok idő volt megemésztenie. Úgyhogy, igen.
Hat éve egy interjúdban azt mondtad, hogy a személyiségedből adódik, hogy fejjel mész a falnak, nem gondolkodsz, ha szereted, csinálod. És hogy életed legjobb és egyben legrosszabb döntése volt, amikor elkezdtél kosárlabdázni. Ezt még ma is így érzed?
Úgy érzem, hogy életem legjobb döntése volt, hogy elkezdtem kosárlabdázni és mindig hálás leszek annak a kilenc éves kislánynak, aki megígértette magának, hogy kosárlabdázó lesz belőle. Ez így igaz. Azt mondtam, hogy addig csinálom amíg szeretem. Most kicsit meghazudtolom magam, még mindig szeretem. Harmincnégy éves vagyok, be kell látnom, hogy nem tudok már olyan szinten kosárlabdázni, ahogyan azt én elvárnám magamtól.
Visszatekintve, az elmúlt több, mint húsz évre, mi az, amit adott neked ez a játék a bajnoki címeken túl?
Rengeteget. Ezen keresztül tanultam meg az életet. Szinte az egész életemben kosárlabdáztam, ezen keresztül tanultam, ismertem meg mindent, az életet, saját magamat. Megtanultam értékrendet felállítani magamban, az élethez való hozzáállást és a kitartást is. A bajnoki címeken kívül csak ezt tudnám mondani. Az életre tanított meg.
Több kiváló edzővel is dolgoztál együtt a pályafutásod során, ki az, akitől a legtöbbet tanultál, ki adta neked a legtöbbet?
Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan edzőim voltak, akik nem csak a kosárlabdára, hanem az életre is neveltek. Nem tudnék és nem is szeretnék csak egyetlen edzőt kiemelni. Ott volt Farkas Sándor, akitől megtanultam, hogy élvezni is kell a kosárlabdát, azon kívül, hogy művelni. Fűzy Ákostól rengeteg intelmet kaptunk, nem csak a pályán, de azon kívül is. Nagyon sok tartalmas beszélgetésünk volt, ami a mai napig hiányzik. A legnagyobb mentoromnak Tapodi Pétert tartom, a vele való beszélgetések is nagyon hiányoznak.
Mi volt a legemlékezetesebb pillanat a sportpályafutásodban?
Talán az az egyetlen meccs, amikor a nagymamám ki tudott jönni a meccsünkre... Pedig akkor nem is nyertünk…
Volt-e, van-e példaképed a kosárlabda pályán?
Még gyermekként volt egy kép a pénztárcámban Károlyi Andreáról. Azt nagyon bánom, hogy sosem tudtunk egymás ellen játszani. Ugyanakkor nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy két példaképemmel is tudtam együtt kosárlabdázni, illetve nagyon jó barátságot ápolunk mind a mai napig. Ők Fegyverneky Zsófi és Honti Kata.
Több generációval is játszottál pályafutásod során, idősebbekkel, a saját korosztályoddal és fiatalabbakkal is. Hogy látod, miként változott az idők folyamán a sportolók mentalitása és rád ez hatott-e valamilyen módon?
Igen, hatott. Különböző életciklusokban voltam az idők során. Az idősebb játékosoktól tapasztalatokat kaptam, szinte már az első edzésen. A velem egykorúakkal nagyon könnyű volt együtt játszani, a fiataloknak pedig úgy érzem én tudtam átadni egy kicsit abból a rutinból, amit húsz évvel ezelőtt még én kaptam másoktól.
Szerepeltél Törökországban és Spanyolországban is, megtapasztalhattad a légiós életet is. Mivel lettél eztáltal gazdagabb?
Nagyon szerettem megismerkedni más kultúrákkal. A legtöbb, amit ezektől kaptam, hogy megismerhettem másfajta kosárlabdát is és ezeket a tapasztalatokat mind hasznosítani tudtam. A spanyol kosárlabda sokkal intuitívabb. Törökországban szerencsém volt, mert egy olyan csapatban játszottam, ahol rendszerkosárlabdát játszottunk. A törököknél egyébként az a jellemzőbb, hogy a játékosok az egyéni képességeiket helyezik előtérbe.
Hogyan tovább? Jelen marad az életedben a kosárlabda valamilyen formában?
Biztos vagyok benne, hogy igen. És nagyon szeretném is. Nem tudok a kosárlabdától úgy elbúcsúzni, hogy végleg és soha többet. Itt most csak arról van szó, hogy a profi pályafutásomat fogom befejezni.
Mi az, amit elviszel Pécsről a szívedben?
Én nagyon hálás vagyok Pécsnek és a csapatnak, hogy otthont adtak nekem, nem is egyszer. Úgy fogok emlékezni Pécsre, hogy itthon játszottam.
